A húros hangszerek kialakulása...

A hegedű, illetve vonós hangszerek történeti kialakulásának folyamata a történelem előtti időkbe nyúlik vissza. Erre a kérdésre igazán az etnológia adhat igazi választ. A még „gyermekkoruk” állapotában élő népeknél jelenleg is megtalálhatók azok az alkotóelemek, melyek egyesítése és kiművelése a vonós hangszereink lényegét adják.

Bizonyára a felhúzott íj képezte az első húros hangszerek egyikét, amely a megfeszítés különböző fokával különböző magasságú hangok képzését tette lehetővé. A kaffereknél ma is megtalálható egy ilyen hangszer a „satonaton” (íj egy tök rezonátorral). A tök rezonátort bőrrel lefedték, a húr és a bőr közé fadarabkát illesztettek és máris együtt voltak a húros hangszerek jelentős alkotórészei.

A fejlődés másik foka, az íj eltűnése volt. Helyére egy megmunkált nyak és láb került.

A rezonáló testet ekkor már nem a természettől vették, hanem maguk állították elő. A húrokat egymás mellé rendezték és a nyakhoz kulcsokkal rögzítették, ami által lehetővé vált a húrok hangolása. Ezt a fázist abba az időszakba helyezhetjük, amikor a nomád halászó és pásztorkodó népek letelepedtek és áttértek a földművelésre, majd a kézműiparra.

A rezonáló hangtestek megkapták a kellő hangerőt a kulcsokkal, a kellő hangmagasságot, és a vonóval a hang tartósságát. Mivel Ázsia volt a lovak őshazája (minden alapanyagot a lovak szolgáltattak), bátran állíthatjuk, hogy ott alkották meg az első vonóshangszereket.

Még a mai napig is találunk az indiaiaknál, kínaiaknál, Belső Ázsia fennsíkjain lakó népeknél rendkívül egyszerű vonóshangszereket, amelyek évszázadok óta változatlanok maradtak. Ilyen az „Erh-hsien” (kéthúr), melynek teste egy kivájt kígyóbőrrel borított nádcső, vagy Szibériában használatos Reba, amelynél egy dob szolgál rezonáló testként. E hangszereket tekinthetjük a mai hegedű ősének.

A hegedű ősei

A hegedű egyik őse, a 13. századi háromhúros rebec.
A görögök és rómaiak nem ismerték a vonós hangszereket. Amilyen magasröptűek voltak egyéb művészeti és tudományos ágakban, olyan gyengék voltak hangszereik. Képtelenek voltak örömüket lelni a húros hangszerek játékában, szemükben rabszolgaszolgálat volt, ápolását megvetésre méltónak tartották.

A klasszikus világot mély ideáltartalommal megtöltő kereszténység is ridegnek mutatkozott a hangszeres zene iránt. Csak évszázadokkal később mélyültek el a hangszeres zene világában, és tették alkalmassá arra, hogy vele az emberi lélek legnemesebb érzelmeit kifejezésre juttathassák.

Európában a hegedű fejlődéséhez több hangszer is hozzájárult. Ilyenek voltak a kelta CRWTH, a RUBEBE, vagy REBEC, egy ovális lantformájú, oldalívek nélküli hangszer, a FIEDEL, amelyet egy weissenburgi Ottfried nevű személy már a 9. században emleget. A Fiedelnél a hangszer alkata nem tette lehetővé a könnyű vonóvezetést, ezért karcsúsították a test közepét. A 14-15. században a Fiedel a VIOLA nevet kapta.

A legértékesebb forrásmunka a hangszerek ismeretéről a 16-17. századi MICA PRAETORIUS „SYNTAGMA MUSICUM”. Ebben a műben már szerepel a „hegedű” elnevezés, a kávával (oldalakkal), boltozatos tetővel és háttal rendelkező hangszer.

A hegedű mai formája a 15. század környékén alakult ki. Alap alkotó elmei a kávarendszer (oldalak), boltíves tető, hát, nyak, amely csigában végződik, fogólap, húrtartó, láb, kulcsok. Formája, méretei, amelyeket az aranymetszet szabályai alapján terveztek, olyan tökéletesek lettek, hogy mind a mai napig nem változtak.

A 15. századtól máig rengeteg kísérlet történt ezek megváltoztatására, tökéletesítésre, azonban a kísérletek kudarcba fulladtak. A korabeli mestereknek sikerült tökéleteset alkotni.

A nagy olasz mesterek

Az olasz iskola legjelesebb képviselői Cremonából és Bresciából származtak. GASPARO DA SALO 1550-1612-ig Bresciában dolgozott. Őt tekintjük az itáliai hegedűkészítés megalapítójának. A hangszereinek fő jellemzője a dupla intarzia lerakás. A tető és a hát boltozatát mindinkább mérsékelte, bevezette a hátboltozatot, amivel csökkentette az oldalak magasságát. Jelentős tanítványa Giovanni Paolo Maggiri (1580-1632). Hegedűformája széles, a kávák alacsonyak, a csiga merészen rajzolt, barnás, illetve sárgás lakkot használt.

A híres cremonai iskola megalapítója ANDREAS AMATI, kb. 1535-1611. Hangszerei jelentősen különböznek a bresciai hangszerektől. Nem erőteljes, hanem gyengéd, lágy hangjuk van, leginkább kisformátúmúak, lakkjuk mélysárga, barna és élénkvörös. Hangszereit kortársai nagyra értékelték. Fiai Antonius és Hieronymus is híres készítők voltak.

Antonio Stradivarius egyik remekműve

A család leghíresebb tagja Nikolaus Amati, akinek tanítványai minden idők leghíresebb mesterei lettek. Paolo Grancino, Andreas Guarnerius és Antonio Stradivarius. A „Mester” ANTONIO STRADIVARIUS, akinek „titkát” a mai napig kutatják, 1644-ben született. Szorgalmas, békés és nyugodt életet élt, és 93 éves korában hunyt el, 1737-ben. Élete során rengeteg hangszert készített, és fő jellemzője az volt, hogy kezéből csak tökéletes darabokat adott ki. Hangszereit már életében nagyon kedvelték és becsülték. A kevésbé jól sikerült darabokat sajátkezűleg törte össze, és kezdett egy újabb darabba még nagyobb hévvel. A legnagyobb művészi tudást 1700 körül érte el, és 1700-tól 1725-ig készült hangszerei szinte tökéletesek. Hangjuk kiegyenlített lágy és erőteljes, egyesítik magukban mindazt, amit egy jó hegedűnek tudnia kell.

Az olasz iskola másik nagy képviselője GUARNERI DEL GESU, Stradivarius kortársa. Szilaj, határokat nem ismerő természet, Stradivairus ellentéte. Hangszerei gyönyörű hangúak. Munkái durvábbak, kevesebb finomság van bennük.

Magyar hegedűkészítés

A magyar hegedűépítés legkiválóbb alakja NEMESSÁNYI SÁMUEL FÉLIX, 1837-1881. Lipótszentmiklóson született elszegényedett felvidéki családban. 18 évesen Pestre ment műbútorasztalosságot tanulni, ahol megismerkedett Zach Tamással, aki felkarolta és így került a Schveiter műhelybe. Ez a műhely a kor leghíresebb hegedűépítő műhelye volt Pesten.

A szokásos 4 év tanulóidőt 3 év alatt letöltötte, és 1858-ban felszabadították mint vándorsegédet. Szerszámaival utazgatott városról városra, tanult és dolgozott Prágában, Szegeden, Pécsett és egyéb városokban. 1863-ban átvette a pesti Hangszerkészítő céh diplomáját, és letelepedett.

Művész barátainak társasága, pénztelen ismerőseivel tanúsított segítőkészsége és mértéktelensége a borivásban állandó pénzzavarba hozta. Szilaj természet volt, életvitele kiegyensúlyozatlan, munkái viszont tökéletesek. Fiatalon hunyt el, csodás mesterdarabokat hagyva maga után.

Új reneszánsz

A másik klasszikus: Guarneri alkotása

A hegedűépítés új reneszánszát éli. Az egyre inkább elidegenedett és gépesített világban kicsírázni látszik a kézművesipar. Egyre inkább szüksége van az embereknek a természetes anyagokra és hangokra.

A hangszerkészítő iskolák a világban és Magyarországon virágzásnak indultak. Rengeteg kitűnő kortárs hegedűépítő él és alkot, sokszor olyan mesterdarabokat, amelyek méltóak a régi nagy mesterek munkáihoz. Sajnos a zenészvilágban él egy olyan téves elképzelés, hogy az öreg hangszerek jók, és hogy az újak nyersek, hiányzik belőlük a finomság. Az igaz, hogy a hangszerek anyagának szüksége van érettségre, de az új hangszer, amelyet a tulajdonos játszik be, csodákra képes, hangjukban megtalálhatók azok a finomságok, amelyekre a szakavatott és laikus fül vágyik. Ebből az okból kifolyólag a régi hangszerek kelendőbbek a piacon, mint az újak. Értékük sokszor csillagászati. A régi hangszereknél sokszor a szín, a kor és a muzeális érték számít, míg az újaknál a hang és a munka minősége. A bolti vásárlás mellett az aukciók azok a helyek, ahol hegedűk eladására kerül sor.

A nagyon értékes régi, pl. itáliai hegedűk ritkábban gyűjtemények tulajdonában, sűrűbben magánkézben fordulnak elő. Sokszor a nagyon értékes hangszerek az állam tulajdonát képezik, és ismert előadóművészek használják őket..